Mindennap ugyan annak a fának a tövében ült, reggeltől estig. Mindegy volt milyen az időjárás, hogy éppen eső esik vagy hó, hogy éppen kánikula van, vagy sosem látott fagy. Mellette ott hevert vihar vert kalapja felfelé fordítva, és néha napján meg-meg csillant benne pár pénzérme. Kopott barnásszürke kabátja volt, amin nem volt olyan szabad felület, ami még ne lett volna foltozva. Mindezek mellett még régi, törött napszemüvege is napról napra ott pihent az orrán, és eltakarta a világ elől a férfi szemeit. Akárhányszor elsétáltam mellette mindig megsajnáltam, és ugyan nem mindennap, de párszor tettem a kalapjába egy kevéske pénzt. Amikor meghallotta az érmék csörgést, mindig felkapta a fejét, és bár nem nézett rám, de hallottam, ahogy bátortalanul megköszöni.

Egy hétfői napon éppen a munkahelyemről igyekeztem hazafelé, és igen gyorsan szedtem a lábaimat, mert úgy esett az eső, mintha az esőerdők kellős közepén lennénk. Az utakon már hömpölygött a víz, rendesen megbénítva ezzel a közlekedést. Az autósok türelmetlenül dudáltak egymásra, és ha esetleg abba hagyták a dudálást, akkor az ablakokat lehúzva kiabáltak a másikkal, hogy éppen ki a hibás a kialakult forgalmi dugóért. Ahogy kifordultam a munkahelyem utcájából láttam, hogy a fa alatt most is ott ül a férfi, akit a fa levelein kívül semmi nem védett meg az esővel szemben. A ruhája látszólag már teljesen átázott, de nem mutatta halvány jelét sem annak, hogy ez zavarná. Már majdnem elhaladtam mellette, amikor egy kis belső hang azt sugallta, hogy ne tegyem ezt.

-Uram, elnézést. Jól van? – Hangomra felkapta a fejét, de csak nézelődött körbe riadtan. – Jól van Uram? – Ismételtem meg a kérdést, most már kicsit közelebbről.

-Én? – kérdezte bátortalanul, és fejét továbbra is forgatta, mintha nem látná hol is vagyok.

-Igen Uram. Önt kérdeztem. – Zavarodottságot láttam rajta, és nem igazán akaródzott válaszolni, így hát akaratosabbra váltottam.  – Szeretném, ha velem jönne. Van nálam egy üres szoba, épp ki akartam adni, de talán magának nagyobb szüksége lenne rá.

-Ki maga?

-Csak egy közelben dolgozó nő. Jöjjön, kérem!

Nehezen sikerült rávennem, hogy végre felálljon, és összecsomagolja az időközben beszerzett lomjait, amik számára igazán nagy értéket jelentettek. Ruhái valóban csurom vizesek voltak, és az illata sem volt éppen kellemes, de hát ezeken az apróságokon lehet segíteni. Arca erőteljesen beesett, lábain pedig igen ingatagon tudott csak járni. Bármennyire is nem akartam neki rosszat, valahogy mindig neki ment mellettem egy falnak, vagy oszlopnak, amit nem is igazán értettem egészen addig, amíg nem osztotta meg velem, hogy ő vak. Ezt követően már kicsit odafigyelőbben vezetgettem hazafelé, és mire hazaértünk már én is rendesen eláztam, így jól esett belépni a meleg és száraz lakásba.

-De szétszórt vagyok, bemutatkozni is elfelejtettem. Bárdos Nóra vagyok. Önt hogy hívják?

-József. – Rövid és tömör válasszal intézte el, de nem csodálkoztam ezen, hiszen biztosan meg volt ijedve, hogy hova is hoztam.

Szép lassan levettem róla a kabátját, és a cipőjét, majd kivittem ezeket az erkélyre. Itt nem érhette őket az eső, mégis száradhattak. Furcsa volt, mert tudtam, hogy segítenem kell majd neki a fürdésben, hiszen vakként nem igazán engedhetem be csak úgy a fürdőszobába. Így bekísértem az apró fürdőhelységbe és megmutattam neki, hogy mit merre talál. Meglepetésemre, miután megengedtem neki a kád vizet megköszönte a segítségemet, és azt mondta egyedül hagyhatom, mert most már meg tud majd fürdeni. Kicsit aggódtam, hogy esetleg kárt tesz magában, de azért meg is nyugodtam, hogy nem nekem kell öltöztetni egy vadidegen férfit. Míg ő fürdött bementem a konyhába és feltettem a tűzhelyre egy kis vizet melegíteni, majd a szobába mentem, hogy kerítsek pár jobb állapotban lévő férfi pólót és nadrágot. Találtam egy halványkék, kereknyakú Puma pólót, és egy régi márkátlan farmernadrágot, valamint egy pár zoknit. Ezeket odahelyeztem a fürdőszoba melletti kis asztalkára, majd visszatértem a konyhába. A már ekkor forrásban lévő vízbe beledobáltam a tegnap vásárolt virsliket, amik alig pár percen belül készre főttek. Kiszedegettem őket, vágtam pár szelet kenyeret és megterítettem. Mire mindezekkel végeztem már közel negyed óra eltelt, és még semmilyen hangot nem hallottam kiszűrődi a fürdőszobából, így kicsit aggódni kezdtem. Bekopogtam.

-Minden rendben Uram?

-Igen, minden rendben. – halk, rekedt hangja volt, ami alig szűrődött át a vastag ajtón, de a lényeget így is hallottam, és megnyugodtam.

-A vacsora készen van, a ruhák pedig itt vannak az ajtó melletti kisasztalon.

-Vacsora? – Ez a bátortalan kérdés inkább úgy hangzott, mintha csak magának tette volna fel, így nem válaszoltam.

Alig tíz perc múlva hallottam, hogy a fürdőszoba ajtaja nyílik majd zárul, és egy rövidke csend után hallottam, hogy szólítgatnak.

-Hölgyem, végeztem.

Azonnal felpattantam, és kimentem a fürdőszobához. A férfi már sokkal jobban nézett ki és az illata is határozottan jobb volt. Az egyetlen szépséghibája talán csak az volt, hogy a pólót fordítva sikerült felvennie, de ezzel már igazán nem akartam most megzavarni. Mosolyogtam egy kicsit, majd a karját megfogva átvezettem az étkezőbe, és leültettem.

-Virslit főztem, remélem szereti. Van mellé kenyér, és zöldség is, ha szeretné.

-Köszönöm. – Megilletődve látott hozzá enni, majd az első virsli és az első szelet kenyér után megállt, és csak ült.

-Van még bőven, egyen csak amennyi jól esik. Biztosan éhes.

Láttam rajta, hogy gondolkozik, és nem tudtam eldönteni, hogy jól lakott, vagy csak ennyire zavarban van. Végül hozzálátott még egy virslihez, de utána már semmilyen unszolásra nem evett többet, így elpakoltam, elmosogattam, és bevezettem őt, a félreeső kisszobába, amihez az én szobámon keresztül lehetett eljutni.

-Megágyaztam, és a holmiját ide pakoltam. – Az ágytól nem messze lévő szekrényhez vezettem, aminek a polcaira szép sorban kipakoltam minden egyes kis kacatot, amit magával hozott. Volt közte számomra semmit nem érő fémhulladék, de volt közte könyv is, és pár fénykép is, amit a kabátjában őrzött. Ezeket bekereteztem, hogy már jobban ne menjenek tönkre. A képeken többségében egy nő szerepelt, egy kislánnyal, valamint a férfi egy idősebb hölggyel. – Ők a családja? – Kérdeztem meg, mikor az egyik képkeretre tévedt a keze.

-Igen, a feleségem, és a lányom. A kislány nem hozzánk tartozott.

-És hol van most a családja? – A férfi letette a képet, és gyenge kezeivel az ég felé mutatott.

-Ott fent.

Újra a képekre néztem, és szememben apró könnycseppek jelentek meg. Gyönyörű lánya volt, igazán irigylésre méltó külsővel, a felesége pedig csak úgy ragyogott a boldogságtól a képeken. Bármennyire is izgatott, hogy mi történt velük, nem mertem többet kérdezni.

-Ha valami kellene, akkor a másik szobában leszek. – Kimentem a szobából, de az ajtót nem csuktam be.

Amikor leültem az ágyamra, és én is a lefekvéshez készülődtem elkezdtek a fejemben motoszkálni az apró félelmek. Mi van, ha felkelek, és ki lesz pucolva a hát? Mi van, ha nem is vak, és csak valami hasonló alkalomra várt? Nagyon nehezen nyugtattam meg magamat, hogy minden rendben, és hogy reggelre mindenem ugyan úgy a helyén lesz. Rengeteget forgolódtam, mire eltudtam aludni.

***

Pár hét telt el azóta, hogy egy férfit befogadtam az utcáról. A kezdeti félelmeim teljesen eltűntek, hiszen, amikor egyedül hagytam otthon, sem történt semmi baj, nem lopott meg és nem tett semmit sem tönkre, egy üvegpoharat kivéve, amit véletlen vert le a konyhapultról. Mostanra már a beszélőkéje is megjavult, és így ha otthon vagyok, folyamatosan hallgatom a történeteket a családjáról, és az életéről. Mint kiderült a családja egy autóbalesetben halt meg. Abban a balesetben, amiben ő megvakult, körülbelül öt évvel ezelőtt. Mivel munkaképtelenné vált és egy családtagja sem maradt, az utcára került.  Bár a rendes ételektől, és a rendszeres étkezésektől egészen kikerekedett és kisimult az arca, az első orvosi vizsgálaton, amire elvittem, kiderült, hogy súlyos betegsége van, ami egy korábbi tüdőgyulladás szövődményeként alakult ki. Az orvosok alig pár hónapot jósoltak neki jó esetben, de addig is gyógyszereket írtak fel, hogy kitolják minél hosszabbra ezt az intervallumot. Józsi bácsival ezt követően írattam meg egy bakancs listát, amire szerénységéből fakadóan nem teljesíthetetlen dolgokat írt fel, hanem csak apróságokat. Például, hogy mit szeretne kipróbálni, mit szeretne megkóstolni és hasonlókat. Minden napra beszerveztem valami programot, vagy ha éppen rossz idő volt, akkor főztem valami különlegeset. Az biztos, hogy amikor utoljára beszéltünk mosolygott, és igazán boldog volt.