Az e-mailt, amit küldtek nekem a modell versennyel kapcsolatban, anyunak csak hétfőn mertem megmutatni, tekintve, hogy pár nappal ezelőtt sem igazán díjazta a fellángolásomat, és gondoltam ez mit sem változott. Azt azonban nem akartam, hogy ne tudjon róla, hogy visszahívtak, és szerettem volna, ha legalább a másnap esedékes elbeszélgetésre elengedne. Fogalmam sem volt hogyan is kéne belekezdenem a mondandómba, mert anyu haragja kitartó volt, és még nem sikerült megbocsájtania a barackszínű ruhára kidobott pénzt, a jelentkezést, és természetesen az apától kapott csekk sem javított az esélyeimen. Összeszorult gyomorral léptem ki a szobámból, kezemben a laptopommal, és lassan bátortalanul céloztam meg, a nappalit, ahol anyu éppen az Éjjel Nappal Budapest legújabb részét nézte a TV-ben. Leültem mellé a kanapéra, és jobbnak láttam, ha a szokásos mentegetőző taktikámat dobom, így inkább csak az ölébe raktam a laptopomat, és megnyitottam neki azt a levelet, amit három napja az OTMV vezetősége küldött.

- És erre most mit kéne mondanom Dóri? Makacs vagy és csak néha napján hallgatsz rám. Bármit is mondok teljesen felesleges, mert úgyis elmész. – Anyu rám sem nézett, de a szemében láttam, hogy már a sorozatot sem figyeli, és csak bambul maga elé. Picit elszomorodtam, mert ezek a mondatok úgy hangoztak, mintha folyamatosan csak csalódást okoznék neki, mintha semmi jót nem tettem volna életemben, pedig rendesen tanultam, és egyetemre is bejutottam. Az mondjuk igaz, hogy az utóbbi félévben nem igazán erőltettem meg magamat a jó jegyekért, hiszen az előző heti vizsgáim is csak kettesre és hármasra sikerültek, pedig mindenki más négyes és ötös jegyeket vitt haza.

- És mi lenne, ha azt mondanám, hogy az elbeszélgetésre elmegyek, de a versenyen csak akkor veszek részt, ha van állásom? És akkor semmilyen költséget nem kellene állnod, ha egyáltalán lesz, mert akkor azt én fizetem, és megpróbálok esetleg mellette félre is tenni. – Ez az elhatározás, és ez a terv ugyan csak most született meg bennem, de igen erős elhatározásnak éreztem, nem csak olyan légből kapott mentő ötletnek, ami az adott problémából kihúz. Ezt most akarom csinálni. – Anyu tudom, hogy tőlem ez most nem hangzik nagyon hitelesnek, de szeretném, ha támogatnál ebben a versenyben. Hidd el, találok munkát, és teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam.

- Erre csak annyit mondhatok, hogy nagyon örülnék neki, ha így lenne. Végre vállalnál némi felelősséget a hirtelen ötleteidért. – Végre rám nézett, és egy kis enyhülést láttam a napok óta izzó szemekben, amikkel most a valós gondolataimat próbálta kifürkészni.

Ekkor kopogtak az ajtón.

- Kit hívtál át Dóri? A szobafogság arra is vonatkozott, hogy hozzád sem jöhet senki.

- Anyu én sem tudom ki az. Kriszta elutazott a héten, és rajta kívül senki nincs akit át szoktam hívni.

Tanácstalanul néztünk egymásra, majd mikor újra kopogtak anyu állt fel, és indult el ajtót nyitni, hátha valami hivatalos ügy. Anyu elhalkuló csoszogása után hallottam, ahogy az ajtó nyikorogva kitárul a látogató előtt.

- Te meg mégis mit keresel itt?! – Anyu hangja a felismerhetetlenségig eltorzult, olyan dühösen ejtette ki ezeket a szavakat. Fogalmam sem volt ki állhat az ajtóban, de tudtam, hogy felesleges odatolakodnom, mert perceken belül úgyis megtudom. – Nem, nem engedlek be! Hord el magad! Dóri sem kíváncsi rád! – Hangos csattanással zárult be az ajtó, majd az elvárásommal ellentétben a nappaliba mégis csak két ember tért vissza. Éreztem, ahogy először elsápadok, majd a sokkos állapotból kijózanulva fokozatosan elönt az ideg.

- Anyu nem hazudott, tényleg nem vagyok kíváncsi rád! – Felálltam, és választ nem várva berohantam a szobámba. Apa látványával egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Utoljára kisgyerekként láttam, és azóta a számlákon kívül sosem hallottam felőle. Ami azt illeti, egy ilyen apuka nem is hiányzott az életemből, és teljesen jól megvoltunk nélküle is…

****

Apa több órát töltött nálunk, ami alatt végig beszélgettek. Anyu csak apa távozása után kopogott be hozzám, és miután beengedtem leült az ágyam szélére, és átölelt. Kisírt szemeit csak percekkel később láttam meg, amikor meglepően erős ölelésén kicsit lazított. Magam sem tudtam eldönteni, hogy érdekel-e az, ami a nappalinkban lezajlott vagy sem. Egyrészről érdekelt, hogy apa több mint 10 év után mért jelentkezett, másrészt viszont apa ügyire továbbra sem voltam kíváncsi.

- Apád azt mondta, hogy… - anyu hangja halk volt, és folyton megcsuklott. Olyan volt, mint aki bármelyik másodpercben újra sírni tudna. - …azt mondta, hogy elvisz tőlem, a védelmedben… - Anyu szemében már gyülekeztek a könnyek, és éreztem, hogy az én látásom is kezd elhomályosulni - … ez az a nagy összeg, amiről nem rég számlát kaptunk... – Anyu nem bírta tovább, és keservesen zokogni kezdett. Erősen magához ölelt, de most azt gondoltam nem elég erősen.

- De hát felnőtt vagyok, és amíg én nem akarok, addig nem vihet el. Saját akaratom van, és ha azt mondom, hogy a vád nem igaz, akkor csak elhiszik, hiszen én vagyok az érintett, nem?

- Dóri, az indok az, hogy az én hibámból kerültél kórházba. Mindent össze hazudott arról, hogy a drog honnan származhatott, és amíg a kivizsgálás tart, ami évekig is elhúzódhat, addig azt a rendeletet hozták, hogy megelőzésből, nála helyeznek el. Az pedig, hogy fellebbezek, és minél hamarabb tisztázzam az ügyet, olyan hatalmas összegeket igényelne, amim nincs. – Újra sírni kezdett, és már nem is tudta abba hagyni. Az én szememből azonban kiszáradt az összes könny. Dühös voltam, és most tudtam, hogy mit akarok. Itt maradni Budapesten, részt venni a versenyen, és munkát találni! Semmi joga nincsen, elvinni ebben biztos vagyok. Kell lennie egy kiskapunak, és meg is fogom találni. Kiskapuk elvégre mindig vannak!