Fel alá sétálok, várakozom. Már vagy fél órája megyek körbe-körbe, csodálom, hogy nem szédülök el. Borzasztó várni. A várakozástól az ember mindig csak ideges lesz, mert ha tudja, hogy rossz hírt vár, hajlamos tovább gondolni, ha meg jó dologra vár, akkor meg türelmetlen és ideges, hogy még nem jött el az ideje. De vannak olyan dolgok is, amik teljesen átlagosak, és nem különösebben stresszes az azokra való várakozás – persze egy bizonyos határon belül. Lassan közelítettem ehhez a határhoz. Már végig gondoltam nem csak a holnapi, hanem már a következő egy hónapra is a terveimet, megvolt mikor mit kéne csinálni, és ezek mellé már dátumot, sőt pontos időt is párosítottam. Leültem. Próbáltam belekezdeni valamibe, de tudtam, hogy felesleges, hiszen egy programra várok, semmi értelme, hogy belekezdjek valamibe, így egy kisebb volumenű dolog, a keresztrejtvényfejtés mellett döntöttem.

Újabb fél óra telte el, kezdtem türelmetlen lenni. Már nem egyszer történt meg, hogy ennyit várakoztam. Kezdtem picit mérges lenni. Pontosságra neveltek a szüleim, és a hátulütője ennek, hogy már én is allergiás lettem a késésekre. A megbeszélt időpont az a megbeszélt időpont. Már éppen hívnám azt, akire várok, mikor érkezik egy SMS: „Kések, de hamarosan ott leszek”. Mit tehetnék? Megvárom, elvégre a hamarosan már maximum csak 10 perc lehet, az egy óra után az más semmi. Felcsapom a füzetet, gondolva, hogy átnéztem még az anyagot, amiből segítenem kellett volna neki, de nem volt mit már azon se nézni, oda vissza betéve tudtam, így félretettem.

Más fél óra várakozásnál várok, amikor megelégelem, és úgy gondolom, hogy ideje a saját magam dolgaival foglalkozni. Felszállok a buszra, ami egyenesen a ház elé visz. Még jó, hogy péntek van, így nem kell sokat várni semmilyen BKV-s járatra.

***

A Deák Ferenc téren lévő egészen kulturált Mc Donald’s-ban tengetem az időmet, ami egyre drágábbnak tűnik. A múltkori alkalom után most megint üléssel edzem a tomporom, de érzem, ma egészen biztosan nem fogja olyan jól bírni a kemény „igénybevételt”, mint a legutóbbi alkalommal. Az órámra nézek, ami 14.20-at mutat. A megbeszélt idő kettő óra volt. Biztosan csak a busza késik, elvégre elég kiszámíthatatlanul közlekedik. Persze írhatott volna egy üzenetet, hogy merre van. Aggódjak? A múltkor egyenesen le lettem szidva, hogy nem vártam meg, mert családi okok miatt késett. Remekül éreztem magamat, hogy egy ilyen körülmények között haragudtam a késésére. Hiszen a család azért fontosabb! Elfoglalom magamat a nem rég vásárolt telefonommal, mivel már van rajta internet, meg érintőképernyős, tudjátok az a fajta, ami okosabb, mint a használója. Pörgetem a mindenki által ismert közösségi oldal híreit, amikor egy képen megakad a szemem. A „Kellemes nyári napsütés, és lazítás” felirat alatt egy valóban lazítós képet találok. A képet pénteken készítette a lány, akire vártam, és pontosan abban a pár órában, amíg én őt itt, a Deákon vártam. A kép telerakva sörökkel, és szivarokkal, és mellé számomra sok ismeretlen arc között ott van a lányé is aki mosolyog és láthatóan semmilyen családi problémát nem kellett megoldania. Idegességemben kiejtem a vadonatúj telefonomat a kezemből, és betörik a képernyője. Kezem remeg, és szinte rohanva távozom a helyiségről. Az ajtóban szembe találkozom a lánnyal, aki kérdően néz rám, hogy én mégis hova sietek. Egy hosszú, kicsit sem cenzúrázott mondat hagyta el a számat, amiben az összes felmenőjét, hozzátartozóját, barátját, és hát természetesen őt is olyan trágár szavakkal ágyaztam körbe, hogy magam is meglepődtem. Az ajtót kitártam, és távozásom előtt még annyit elcsíptem a válaszából, hogy akkor kapjam be.