Ismertem egyszer egy lányt, aki határozatlan volt, és súlyos önbizalomhiánnyal küszködött. Próbáltam rajta nagyon sok éven keresztül segíteni, de egyszerűen menthetetlen volt. Olyan mélyen elhitte, hogy hasznavehetetlen és hogy semmiben nem jó igazán, hogy még egy olyan hozzá közel álló baráttól sem hitte el, mint amilyen én voltam neki. Folyton megfelelni akart, és elsősorban nem magának. Az őrületbe kergetett vele, hogy egyszerre mindenkinek meg akart felelni, és csodálkozott, amikor ez nem sikerült. Viszont amikor vele voltam, mindig igazán maga volt. Nem szabott neki semmi sem határt és egyszerűen magát adta, az volt, aki valójában lenni akart mások előtt is.

Élesen emlékszem a napra, amikor sírva esett be a lakásba, és az ajtót becsukva maga mögött, azonnal a földre rogyott, és csak sírt, sírt és sírt. Nem tudtam és nem is tudhattam az okát, de akkor is vele voltam. Nem szóltam semmit, hagytam had bánkódjon egy keveset, elvégre úgy tartják a sírás enyhíti a fájdalmakat. Órákat ültem mellette, mire kiderült, hogy valaki összetörte a szívét. Akkortájt talált egy kedves és aranyos személyt, akit megfelelőnek talált arra, hogy megossza vele érzéseit és valódi személyiségét. Azonban alig pár héttel azután, hogy egymás kezét megfogva szerelmet vallottak egymásnak, a másik fél úgy gondolta nem bírja tovább ezeket a „szoros” kötelet, amit a kapcsolat jelent számára, így megcsalva az én őszinte és jószívű barátomat egy általam is ismert harmadik személlyel is összemelegedett. Utálni kezdtem hát én is. Haragot éreztem, hogy ezt az ártatlan, és amúgy is kishitű barátomat visszahajította oda, ahonnan hosszú évek alatt sikerült csak feltornáznom odáig, ahonnan már fáj, ha leesik az ember. Haragudtam, és bosszút forraltam, persze titokban. Elterveztem hogyan s miként teszem őt tönkre, hogyan ölöm meg a kapcsolatait, és hogyan teszem olyan elveszetté, amilyenné őt tette azt, aki mellett órákat ültem emiatt a húzása miatt. Már-már tervem a megvalósítás napjaihoz közeledett, mikor az én ostoba barátom úgy gondolta még egy esélyt ad ennek a senkiházinak. Nem szólhattam, mert olyan erők irányították őt, amik ellen az ész érvek nem hatnak. Féltettem minden egyes nap. Vajon mikor látom újra őt összerogyni az ajtó előtt? Mikor lesz megint piros a szeme a több órányi sírástól? Mikor kerül egy újabb szinttel lentebb az önbizalma?

Nem kellett sokat várnom, hogy ezekre a kérdésekre megkapjam a választ. Pár hétten később ugyanis még egy csalódás érte, és azt gondoltam ebből már nem tudom majd kihúzni őt. Nem hittem, hogy van erőm helyrehozni azt, amit más tönkretett. Nem hittem már, hogy helyre tudok állítani egy összetört szívet. A legnagyobb baj talán mégis csak az volt, hogy ez a barát, akin annyit próbáltam segíteni, valójában én voltam. Én sírtam órákat, és az én érzelmeimmel játszottak. Próbáltam meg sem történtként tekinteni az eseményekre. Megszakítottam minden nemű kapcsolatomat, ami csak ahhoz szívtelen emberhez kötött. Bezártam magamat. Nehezebben barátkoztam és nehezebben bíztam meg emberekben. Nem akartam kilépni a megszokott világomból, épen ezért éltem tovább a biztosan működő zavartalan kis életemet, a megszokott emberekkel, a megszokott napokkal.

Jól emlékszem a változás napjára. Arra a napra, amikor bemutattak nekem egy piros kabátos ismeretlent. Sok időt töltöttem együtt ezzel az ismeretlennel. Annyira sokat, hogy végül az ismerősömmé vált, és még később a barátommá. Fokozatosan éreztem, hogy valami történik. Azok a vaskapuk, amiket bezártam, valahogy elkezdek nyílni. Egyre többet mutattam meg neki az igazi énemből, és nem futott el. Nem ijedt meg és nem érezte úgy, hogy szoros kötelekkel kötöm őt magamhoz. Sőt nem is kellett magamhoz kötöznöm, mert magától maradt mellettem minden egyes alkalommal. Végül ezek a kapuk teljesen kinyíltak. Szabadnak éreztem magamat, és talán nem túlzok, ha azt mondom: Boldognak. Találtam valakit, aki ellen nem kell vaskapukkal védekeznem.