„Tiszteletem jeléül mind azok számára, akik hasonló figyelmetlenségek miatt vesztették el végtagjaikat, és akik ezek ellenére teljes és boldog életet képesek élni.”
Anny az iskola kapuja felé tartott, nehéz táskával és még nehezebb szívvel. Haját az arcába fújta a szél, és a zene, ami a kellőnél sokkal hangosabban szólt elnyomta az éktelen dudák hangját. Nem volt senki, aki vissza tartsa, nem volt senki, akit meghallott volna. Igaz ő sem nézett körül mielőtt letette aprócska lábait az útra…
Sziréna hangját hallotta, először tompán majd végül egészen élesen. Megpróbálta kinyitni szemét, de a szemhéjai nem engedelmeskedtek, ezért úgy döntött kezével próbálja meg elhárítani a problémát. Az sem mozdul. „NEM MOZDUL!” A teste remegni kezdett és a rátört rohamot egy semmiből termett injekció csillapította.
Újra ébredezett. Látott. Már ki tudta nyitni szemeit, minden rendben van, lát. Hangokat hallott beszűrődni a kristálytiszta fehér terembe. Automatikusan a hang felé fordította fejét, de ekkor éles fájdalom nyilallt belé, és ez elvette a kedvét minden mozgással kapcsolatos tevékenységtől. Ajtó nyitódott, majd csapódott. Egy kedvesen mosolygó fiatal nő valamit kedvesen eldalolt neki vékony hangján, majd az ágy másik oldalára sietett és nem sokkal később a világ újra sötét lett.
- A műtétek jól sikerültek… nem fogja tudni használni… mindent megpróbáltak…értse meg, hogy…
Harmadjára tért magához, ekkor már élesen látott és élesen hallott. A beszűrődő szavak pedig egyenesen megijesztették. Megpróbált felülni, de nem ment. Lenézett testére, és sikoly kísérete mellett dolgozta fel az elé táruló látványt. A pánik roham, ami ekkor újra úrrá lett rajta, most is hírtelen csillapodott, de ennek ára az újabb eszméletvesztés volt.
Kábultan tért magához egy hangos és levegőtlen helyen. Nyaka rögzítve volt, így nem bizonyosodhatott meg róla, hogy korábbi rémálma vajon az igazságot fedi e. A válaszra azonban nem kellett sokat várnia. Egy fehér köpenyes, kopasz és meglehetősen öreg bácsi lépett az ágya mellé, és néhány gyors ellenőrzést követően belefogott monológjába:
- Ami a kisasszonyt illeti, még igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem a fejét vagy a mellkasát érte az ütés, de így is kellően nagy árat fizetett a figyelmetlenségéért. A tényállás az, hogy önnek a bal karját kénytelenek voltunk eltávolítani a műtétek során, mert ellentétben a teste többi részével a karja nem úszta meg egyben a balesetet…
A kopasz férfi folytatta a tájékoztatást, de teljesen feleslegesen. Anny figyelmét egyetlen az orvos számára teljesen hétköznapi mondatrész kötötte le: „a bal karját kénytelenek voltunk eltávolítani” Érezte, hogy ismét görcsös félelem tört rá, érezte, ahogy percről percre egyre jobban pánikba esik. Várta a megnyugvást jelentő altatót, az injekciót. Várta, hogy a bőre alá juttassák az enyhülést hozó csoda elixírt, de nem történt semmi. Nem adtak már több nyugtatót, nem foglalkoztak a gyomrában keletkezett görccsel. Sírt. Keservesen sírt, és nem bírta elállítani könnyeit.
„Vége. Oda a karrierem.”
***
Talán a sors fintora, hogy állításainkat gyakran megcáfolva olyan életszituációkba kerülünk, amelyekről álmodni sem mertünk. Anny alig másfél évvel később egy dobogó felső fokán állt. – A könnyek addigra már nem csak felszáradtak, de már a feledés homályába is tűntek. A felismerést követő pánik és félelem szerető családjának támogatásának hatására alig egy hónap alatt teljesen eltűnt, és ezt követően az energiáit jobb kezének megerősítésére szentelte. A karja ugyan aránytalanul izmos, és erős volt az aprócska termetéhez képest, de kevés ember volt, aki ne tisztelte volna ezért. – Az aranyérmet óvatosan a nyakába helyezték, majd a virág átadása után megszólalt hőn szeretett himnusza, ami ebben a percben csak és kizárólag őt ünnepelte…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum