mert sosem tudhatod milyen képességekkel rendelkezel…

Az idegosztály második emeleti ablakából figyelte az érkező látogatókat egy hosszú, fekete hajú lány. Nem sokkal lehetett kettő után, amikor a szobájába benyitott az egyik nővér, hogy elvégezze a szokásos ellenőrzéseket. Tekintetéből áradt a félelem. Halkan rendbe tette a szobát, majd vetett egy pillantást az ablak felé, ahonnan a lány már őt nézte éjfekete szemével. Az összkép ijesztően hatott: egy szürke kis homályos szobában egy tizenhat év körüli lány figyeli a reszkető asszonyt, úgy mintha ölni akarna. Az eső közben elkezdett esni és így a szoba még komorabb és még visszataszítóbb látványt nyújtott. Az ágyon és egy darab asztalon kívül semmi más nem volt a szobában… még lámpa se. Az idegosztályon ez előírás volt akkoriban. A betegekben nem bíztak meg, és féltették őket saját maguktól.

A nővér kisétált a szobából, és már ment volna a lépcsők felé, mikor észrevette, hogy a lány ott ül a lépcső korlátján és bámulja az alatta elhelyezkedő mélységet.

- Ejnye milyen gyors itt valaki. – a nővér idegesen nevetgélt miközben megindult a lány felé – na gyere szépen menjünk vissza a szobádba.

A lány hisztérikus nevetésben tört ki, és ijesztő szemeivel végigmérte az előtte álló asszonyt.

- Maga nekem nem parancsol, ahogy más sem ezen a nyomortelepen! – a lány hangja kísértetiesen csengett. Egyszerre volt lenéző és kétségbeesett. Végül leszállt a korlátról és nagy könnyedséggel visszament a szobájába. A reszkető nőre még vetett egy pillantást, amitől bárki másban is megfagyott volna a vér.

A nővér még percekig állt mozdulatlanul. Rengeteg idegosztályon tartózkodó beteggel foglalkozott és találkozott munkája során, de ennek a lánynak egy pillantásától is elállt a lélegzete. Közeledő léptek hangját hallotta, és ekkor visszanyerte némiképp az erejét. Körülnézett és meglátott egy másik, számára eddig ismeretlen nővért, aki szegény már alig bírt feljönni a lépcsőn. Elsietett a fekete hajú lány ajtajáig, még utoljára benézett és látta ahogy a lány megdermedve figyeli a járókelőket az udvaron. Becsukta az ajtót és már épp kereste a kulcsot a vasajtóhoz mikor odaért mellé az időshölgy.

- Ugyan kedvesem hagyja azt a zárat, már egy hónapja nincs benne egy árva lélek sem. – Az időshölgy kedvesen mosolygott majd tovább csoszogott a folyosón.  – Hál’ istennek – tette hozzá magában.

- Ne haragudjon, de nem ismer véletlenül egy hosszú fekete hajú lányt ebből az intézetből? – Az időshölgy csoszogása lelassult, majd végül megállt. Nem tudta jól hallotta e, de reméltem, hogy csak a hallókészüléke vacakol.

- Mit mondott kedveském?

- Csak annyit kérdeztem, hogy ismert-e egy hosszú fekete hajú fiatal lányt az intézetből – itt megállt egy kicsit és megfontolta a feltett kérdést. Így utólag elég idétlenül hangozz, hiszen hány olyan lány lakhatott itt mint az aki ott ül az ajtón túl az ablakban. – és olyan 15-16 év körül talán – tette hozzá, de még így se hitt a kérdése sikerében.

- Sok fekete hajú lány élt és él itt kedvesem – az időshölgy még mindig háttal állt neki – és az én memóriám se a régi már. Összetévesztem így is az itteni betegeket. – Nem várta meg a mögötte álló válaszát, és tovább csoszogott, majd kinyitott egy ajtót és bement.

A nevelő még ránézett egyszer az ajtóra majd úgy döntött mégis csak ráteszi azt a zárat.

- Lehet még nem szóltak neki erről lakóról… – motyogta magának, majd elindult a lépcsőn lefelé egyenesen a nevelők piciny kis szobájába. Leült a konyhában egy szakadt, rozoga székre és várta, hogy lefőjön a kávéja. Nem erőltette meg magát a szerkezet. Igaz már elég idejét múlt volt szegény. A kávé cseppekben hagyta el a kifőzőt, és szinte lehetetlennek látszott, hogy valaki is kávét igyon még aznap.

- Mocsok egy idő van igaz? – egy 30 év körüli nő állt mellette. Látásból ismerte, de az elmúlt egy hétben még nem volt alkalma beszélni vele.

- Hát igen sajnos. És még milyen nyomasztóan is hat az emberre.

- Ezt ne csak az időjárásnak tudja be… ez a hely önmagában is nyomasztó, nem is értem mért jött át arról a kellemes kis helyről.  – a kávé közben nagy kegyesen lefőtt. Mind a ketten töltöttek maguknak egy keveset, majd a 30 körüli nő – mint kiderült Diana a neve – besétált a többiekhez és helyet foglalt a kicsiny kanapén.

Pár percre rá, hogy az asszony magára maradt konyhában ajtócsapódást hallott, ami jelezte, hogy egy újabb nevelő csatlakozik a koradélutáni sziesztához.

- Nem fogjátok elhinni… jaj a szívem! – megállt egy pillanatra, szusszant egyet majd körbenézett a kanapékon. Látszólag keresett valakit, de nem találta meg így folytatta – az új…az újonc a Feketehajúról kérdezett… – a társaságon enyhe morajlás futott végig – Ki emlegette? Ho..hon ..honnan hallott róla? – az idős hölgy látszólag kétségbe volt esve. Mindenki egymásra nézett, majd szinte egységesen megrázták a fejüket, hogy ők bizony nem szóltak róla egy árva szót sem” és a lehető leg ártatlanabb fejet próbálták vágni.

- Lehet, hogy az aktákat olvasgatta, és megtalálta… elvégre nem rejtettük el magát az aktát..

- Látszik rajtad hogy te is csak egy éve vagy itt. Csak belecsöppentél az eseményekbe… se az akta se más nem kerülhetett elő a lányról.. hiszen mind tudjuk mi történt.

- De annak már egy hónapja vége, nem értem mért kell…

- Csönd legyen te liba – ütötte oldalba egyik társa – Itt van a szomszédban…

És valóban. Az „újonc” asszony ott ült a konyhában, és a rádiót hallgatva bámult kifelé az ablakon. Közben szürcsölgette a kávéját és észre sem vette, hogy többször is ellenőrzés képpen ránéznek a társai.

- Elég magának való alak. – A 30 év körüli Diana visszafordult társaihoz, és némi szünet után folytatta. – Mit kéne neki mondanunk? Annak ellenére, hogy nem túl beszédes, még értelmesnek tűnik.

- Egyelőre kedveském… – az időshölgy meglepően gyorsan mozgott, és tett vett a kis helyiségben – Mind tudjuk, hogy az idegosztály senkire még a betegekre sincs jó hatással. Mikor épp gyógyulni látszanak, egyszer csak visszaesnek a kiindulási pontra… mi nővérek pedig előbb utóbb belebolondulunk és mi is az egyik szobában végezzük..

Nagy csörömpölés hívta fel a nevelők figyelmét a konyhában lévő asszonyra, aki most már épp seprűt és lapátot keresett, hogy az eltört csésze maradványait összeszedje. Tőle nem messze az ajtó takarásában ott állt a fekete hajú lány gonosz mosollyal az arcán rugdosta arrébb a csésze darabjait. Egyet átrúgott a nővérek közé, egyet a szekrénysor alá…

Az asszonynak így sok időbe telt míg összeszedte a darabokat, amik végül a kukában landoltak.

- Elnézést… – az „újonc” nővér sűrű bocsánatkérések közben próbált átjutni a szoba túloldalára, ami nem kis fáradságba került számára. – Elnézést hölgyem, de maga nyitotta ki annak a szobának az ajtaját, amit én előtte bezártam?

- Hát persze.. felesleges bezárni, ha nincs benne senki… – a két nő értetlenül állt egymás előtt. És mindkettő meg volt győződve a maga igazáról. – Vagy tudnom kéne valami új betegről? – Tette fel kicsit gúnyosan a kérdést, amire mindenki egyöntetűen válaszolta, hogy „nem” vagy, hogy „nem nincs új beteg”.

- De hát, én … én jártam a szobában és.. – a mondatot nem fejezte be, mert ekkor erős fájdalmat érzett a jobb csuklójában, amit eddig maga mellett lógatott. Odanézett és ijedten hőkölt hátra. A fekete hajú lány éjfekete szemeit dühösen meresztette rá, és kezével olyan erősen szorította az asszony csuklóját, hogy az majdnem teljesen elzsibbadt. A többi nővér meglepetten figyelte a jelenetet, majd hallva a szieszta végét, és egyben a délutáni munka kezdetét jelző csengőt nevetgélve elvonultak. Csak az idős hölgy maradt ott.

- Kedvesem, nem lehet, hogy maga nem is nevelőként érkezett ebbe az intézetbe? – A kedves hang, és a nyájas mosoly, amivel korábban üdvözölte egyszerre tűnt el az arcáról, és lenéző tekintettel végigmérte az asszonyt. – Ha nem szeretne bekerülni abba a szobába, akkor szerintem ne is érdekelje annyira az a szoba… – Itt megállt és gondolkodóba esett – nem minta érdekes lenne – tette hozzá – olyan mint a többi… csupán nem használjuk, mert várjuk, hogy kicsit felújítsák… ahogy látta eléggé el van hanyagolva. – az idős hölgy ezzel be is fejezte, és részéről lezártnak tekintette az ügyet. Kiballagott a szobából, és így az asszony ott maradt egyedül a karján lógó ijesztő lánnyal, aki továbbra sem volt hajlandó elengedni az asszony csuklóját.

- Nem értem.. – A nevelő tanácstalanul huppant le a kanapéra, és csak bámult ki a szembe lévő ablakon. – Elengednéd már a kezemet, az istenért! – Az asszony ingerülten hagyta el az apró helyiséget, hogy tegye a dolgát. Még sok beteg várta ma, hogy rendbe rakja a szobáját, és beszélgessen velük egy kicsit, ha már a rokonok nem hajlandóak bejönni legalább havi egyszer..

A kislány végül elengedte az asszony kezét, és lassan megindult együtt a nővérrel, aki észre sem vette. Csak ballagott a folyosón, néha elment egy egy kollégája mellett, de rájuk se figyelt. Erősen törte a fejét, hogy mért nem értették a helyzetet, ha már a kislány ott volt. „ Ez képtelenség! Ez lehetetlen!” – Gondolta majd az apró mondatai végén mindig hozzátette, hogy „Nem értem…”.

- Áhh! – Az asszony nagy hangzavar közepette felesett a folyosón, majd amikor nagy nehezen felkelt a lány kárörvendő, de mégis morcos, és dühös arcával találta szembe magát. – Takarodj innen! Had csináljam a dolgomat! Nem hallod?! – A lány továbbra sem szállt le róla, de a nap hátralévő részében már békén hagyta, és csak sétálgatott mellette szobáról szobára.

Minden szoba ugyanolyan volt: homályos és fény nélküli. A benne éldegélő betegekkel együtt pedig még nyomasztóbb volt ott tartózkodni. Rendszerint nem is töltött bent sok időt, inkább csak gyorsan rendet rakott és kicserélte a vizet a kiöntőben. Eközben néha meg megállt, hogy beszéljen néhány szót az értelmesebb betegekkel, de a munkája végeztével szinte kirohant az ajtón és gyorsan bereteszelte.

- Oda ne… – A kislány hangja elcsuklott, amikor a következő ajtóhoz értek. A nevelő ránézett és meglepődve látta, hogy a kislány arcára őszinte félelem ült ki. Ennek ellenére ugyan úgy benyitott, mint minden más beteghez.

- Jó napot Uram! Hogy érzi ma magát? – Kedves mosolyt erőltetett magára, és elkezdte pakolászni az asztalon heverő gyógyszeres dobozokat, és a elhasznált műanyag poharakat.

- Egészen jól köszönöm. – Az öreg úr háttal ült a látogatójának, de csakhamar felpattant, és megindult az ajtó irányába. – De tudja, már nagyon hiányzik, hogy sétáljak egyet… – Az asszony ijedten kapta fel a tekintetét, és mikor meglátta a beteg arcát legszívesebben sikítva rohant volna ki az intézetből mindent ott hagyva. A csábító ötletet azonban el kellett hessegetetnie, és megpróbálta nyugodtan elmagyarázni, hogy amit kér az lehetetlen. – Nem asszonyom nem az. Csupán egy kis együtt működésre lenne szükségem… tudja a többi nővér igen goromba velem…

A férfi arca ijesztően torz volt. Talán ő volt az egyetlen, akiről kiló méterekre is meglehetet állapítani, hogy az elmegyógyintézetbe való. Torzonborz szemöldöke és dús fekete haja szinte teljesen eltakarták az aprócska szemeit. Szája furcsán félre húzott, és ebből kifolyólag a mondanivalóját is nehézkesen lehetett megérteni.

- Nem véletlen az a gorombáskodás – Motyogta magában, de a csípős megjegyzést hangosabban sikerült kimondania, mint ahogy azt szerette volna, és a beteg szinte rögtön irányt változtatott. – Uram nézze, üljön szépen vissza az ágyra és mindjárt adom az ebédjét…

Az beteg elszántnak, és elég őrültnek tűnt ahhoz, hogy bármit megtegyen a szabadulása érdekében. Körül nézett a szobában, hogy hátha talál valami éles tárgyat, de semmi nem akadt a kezébe. Ekkor látta meg a fekete hajú lányt az ajtóban, akivel meglepetten néztek egymásra.

- Mit keres ez itt?! Ha ő sétálhat én mért nem?!  – Az ordibálás ekkora már többek figyelmét is felkeltette, és futottak a nyitott ajtó felé a folyosón. – Mért vagyok bezárva ebbe a szobába, ha az ehhez hasonlók is járkálhatnak fel alá?! – A férfi erei már szinte mindenhol kilátszottak, szinte már elpattantak. A többi nevelő ekkor érkezett meg és rémüldöző arccal néztek a férfire, aki gyilkos szemekkel nézte a vele szemben álló nevelőt. – Takarodj innen te kis vakarcs! – ordította majd az ágyról levett párnát az asztalka előtt álldogáló lány felé dobta.

- Mi történt itt? – Kérdezte az idős nevelő cseppet sem megértő hangon. – Maga a felelős ezért? Esküszöm, hogy nincs itt keresni valója, nem hiszem el, hogy pár nap alatt..

- Kérem… A férfi azért lett ideges, mert meglátta a…  – újra erős fájdalmat érzett a kezében, és már tudta, hogy ezt a lány okozza. Kicsit megállt és elölről kezdve a mondatot korrigálta a mondani valójának lényegét.  – A férfi az ágyán ült mikor bejöttem, és mikor megfordult valami lányról kezdett el beszélni, és hogy ő is szabadulni akar innen.. – „amit teljes mértékben megértek” tette hozzá magában. – És ezután kezdett el kiabál… – a mondat félbe maradt, mert a férfi eközben összeszedte a földről a párnát és ezúttal a nevelő felé dobta.

- Valami lányról?! A fekete hajú kis piszok még mindig itt van! Hogy mer maga hazudni?! – Az idős férfi megindult az asszony felé, de a többi nevelő visszatartotta. Látta, hogy esélytelen a helyzete, így tett egy lenéző pillantást a szoba sarka felé, ahol a nevelők számára nagy üresség tátongott., majd köpött is egyet. – Ezt neked te kis vakarcs!

- Mi történik itt? Milyen vakarcsról beszél? – a 30 éves Diana értetlenkedve jött be, és az első pillanattól kezdve rettegett az öreg férfitól.

„Talán ez a férfi se azért van, bent mert őrült” – gondolta a még mindig reszkető asszony „Talán csak ugyan azért zárták be, amiért őt is fenyegetik ezzel a lehetőséggel”.

- Diana kérlek, rakd rendbe itt a dolgokat. Maga pedig – nézett az idős hölgy a falhoz lapult nevelőre – kérem, jöjjön velem! – azzal kisétált az ajtón a meglepődéstől kerekre nyílt szemű asszonnyal. Az ajtó becsukódott mögöttük, majd amikor az idős nevelő elkezdett volna beszélni az ajtó kinyitódott résnyire majd újra becsapódott. Így az idős hölgy még nem szólalt meg egy darabig, majd mikor meggyőződött, hogy egyedül vannak – amit rosszul hitt – belekezdett am mondanivalójába.

- Tisztában van vele, hogy alig pár nap alatt mekkora felfordulást csinált? Ha így folytatja, gondoskodom róla, hogy ne dolgozzon se itt se máshol! Ez egyszerűen felfoghatatlan! Először jön a képzeletbeli lánnyal, majd kiakaszt egy szegény öregurat.  – Az idős asszony ideges volt, és nem bírta leplezni, ahogy azt sem, hogy idegességének az oka közel sincs az elhangzottakhoz. Ezek csupán mondva csinált problémák voltak…

- Tudom, hogy hibát követtem el.. Megígérem óvatosabb és körültekintőbb leszek. – Az asszony nem látott más kiutat ebből a helyzetből, minthogy póker arccal végig hallgatja és elfogadja a felettese mondandóját. Hiszen ha elkezdené elmagyarázni a helyzetet biztosan ő is egy szobában kötne ki a végén, talán nem is ezen az emeleten, hanem eggyel feljebb, ahol már a kórosan beteget szobái helyezkednek el…

***

A zárt vasajtón túl az első emeleti kis homályos szobában egy lány üldögélt komoran az ablakban. Fekete hajába bele- bele kapott a kintről érkező fuvallat. Fekete szemei izzottak a dühtől. A düh már régi és mások számára elfeledett dolgokból ered. Ez a lány azonban azóta is élesen emlékszik a történtekre, és a bosszú vágya az elmúlt pár hónap alatt se csillapodott.

Vele szemben az ágyon egy asszony ült. Gondterhelten meredt maga elé már percek óta. Nem értette semmit abból, aminek a közepébe saját tudta nélkül sétált bele.

Az erős szél leszakított egy elszáradt falevelet a fáról és berepítette a szoba padlójára. Az asszony felébredt merengéséből, és a lányra pillantott, a lányra, aki nézte az elé táruló 4-5 méter mélységet, és a félelem egy szikrája sem látszódott rajta.

Az asszony lassan odasétált és megérintette a lányt, de az hírtelen hisztérikus sikításba kezdett. Teste megremegett. Térdeit felhúzta, és fejét a lábaira tette. Az asszony remegett, de nem tágított. Várt… türelmesen.

A napi munka végeztével rögtön felkereste a lányt, aki az idős hölgy szavai hallatán csapot, papot ott hagyva elfutott. Nem volt nehéz megtalálni. Az egyetlen furcsaság csak az volt, hogy a vasajtó kulcsra volt zárva a lány mégis gond nélkül járkált ki és be..

- Nem tudom, mért nem vesznek számba a nevelők, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jó megoldás, és tehetek valamit az érdekedben… – a lány szemében még mindig izzott a düh, és az asszony inkább visszaült az ágyra, hogy tartsa a tisztes távolságot a lánytól, aki közben felállt és kiállt az ablakpárkányra.

- Hiszen ha akarnának, se tudnának számba venni… számukra nem létezem… ahogy már senki másnak… Magán és az Őrülten kívül. – Itt megfordult és az udvar felé állva az ablakpárkányon folytatta. – De ez persze nem azt jelenti, hogy nem emlékeztetem őket a történtekre… azért vagyok még itt elvégre..

- Értem én.. de jobb lenne, ha nem állnál az ablakpárkányon, nem szeretném, ha kiesnél.. – Az asszony értette mit mondott a lány, de nem tudta feldolgozni. Értette, hogy emlékeztetnie kell őket valamire, de hogy mért nem veszik száma és mért csak két embernek létezik ebben az intézményben azt nagy homály fedte.

- Ha ki is esek sem történik semmi… e miatt nem kell aggódni… – ravasz fél mosollyal hátranézett az asszonyra, majd látva a nevelő aggodalommal teli arcát a szemét forgatva visszafordult az udvar felé. – Amúgy a segítségére van szükségem… nem tudom elintézni, hogy emlékezzenek rám, és azt végkép nem, hogy bűnhődjenek is… ezért maga lesz a „közvetítőm”  … úgymond. –  Látta, hogy az eddig szinte mereven ülő nevelő tiltakozás képpen feláll és már épp nyitotta a száját, hogy ki fejezze nem tetszését, de a lány nem hagyta. – ha nem vállalja, akkor örökre a nyakán ragadok… – itt kárörvendően elmosolyodott és mélyen az asszony szemébe nézett – én átgondolnám az ajánlatot.

- Ajánlatot!? – fakadt ki a nevelő – Ez sehogy sem ajánlat, inkább parancs, és korrektnek meg még annyira se korrekt… hogy gondolod, hogy majd én segítek egy gyerek csínyben? Nem fogok a saját kollégáim ellen..

- Először is tisztázzunk valamit. Ez nem „gyerek csíny”! Higgye el én örülnék a legjobban ha az lenne.– Meg állt egy pillanatra majd folytatta – De nem az… így a tetteseknek vissza kell adnom azt amit kaptam.

A lány szemében egyre nagyobb volt az izgalom, és a bosszú terve már kezdett összeállni a fejében. Már rég tudta, hogy mit akar. A baj csupán a megvalósítás volt, de most már ez se okozhat olyan nagy gondot.

- És ugyan mért segítenék neked? Mi előnyöm származna abból, hogy segítek, azon kívül, hogy békén hagysz? Meg akarsz tréfálni valakit, mert egyszer rossz fát tett a tűzre?! Nem gondolod, hogy nekem ez így az állásomba is kerülhet? – a lány izgatottsága dühbe és hisztérikus kiabálásba csapott át.

- Már mondtam, hogy ez nem csíny és nem is tréfa!Meg kell halnia egy embernek … – „vagy többnek” tette hozzá magában –És nem holmi apróságokért, hanem nagy, gonosz és kegyetlen tettekért! – a lány dühe megfékezhetetlenül nagynak tűnt, ő mégis tudott magán uralkodni. Csak úgy áradtak belőle a szavak, és az asszony kénytelen volt komolyan venni. Ennél hitelesebben még egy profi színész se adhatná elő, és ez a lány esetében egyre inkább nem színészkedésnek tűnt.

- Te azt akarod, hogy öljem… hogy öljem meg… az egyik munkatársamat? – a lány dühe csillapodni látszott, amint meghallotta ezeket a szavakat, és látta, hogy végre komolyan veszik. Az asszony üveges tekintettel bámult előre, és nem tudta elképzelni, hogy ilyenre bármikor is képes lenne… tudta, hogy nem képes ölni… a legnagyobb gazembert se tudná megölni tiszta lelkiismerettel, nem hogy egy kollégáját. Főleg nem ha egy kis mitugrász tizenéves adja ki „parancsba”.

- Igen. – a lány ekkor az ajtóhoz sétált, és a kilincsre mutatott. – Majd a vendégünk elmeséli, hogy mért szeretném ezt. – Azzal lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt, majd rajta keresztül beesett Diana. – Ő a második, aki a legtöbbet tudja az eseményekről, bár szerintem kicsit hiányosak az ismeretei, de alapnak megteszi.

- Mi a … – Diana értetlenkedve szedte össze magát és állt fel. – Mit keresel ebben a szobában egyedül? És kivel beszélgettél? – majd az öregasszony lenéző stílusára emlékeztető modorban hozzá tette – Vagy már is kaptál egy szobát?

- Nem. Csapán szeretek itt üldögélni. Egészen… hogy is mondjam… nyugodt hely, nem gondolod?

- Nem! Borzalmas ez a szoba! – Majd hírtelen megállt és nem folytatta a mondani valóját. A feketehajú lány az ablakban ülve élvezte a jelenetet, amíg Dianát rábírta a kollégája, hogy maradjon csak éppen ebben a szobában. Nem volt nehéz, mert csak be kellett zárni az ajtót, és onnantól se ki.. se be kulcs nélkül, márpedig a szoba egyetlen kulcs már két napja az „újonc” zsebében tartózkodik.

- Szeretném, ha elmesélnél egy történetet, amit olyan szigorúan őriztek ezek között a falak között. Az utóbbi napokban kezdek kicsit bele bonyolódni ezekbe az eseményekbe. Nem szeretnék egy szobában kikötni… remélem megérted… – egy félmosolyt megengedett magának az asszony és amint megérezte, hogy vezető szerepben van tudta, hogy ki kell használnia a helyzetet, mert ha most nem akkor sose fogja megtudni a történtet, tekintve, hogy a lány nem tűnik túl bőbeszédűnek ezzel kapcsolatban..

- Honnan…

- Ha jól tudom, akkor egy közös ismerősünktől hallottam a dologról – itt újra engedélyezett magának egy ravasz félmosolyt, aztán gyorsan felvette eredeti semmit mondó arckifejezését, amikor a lány jelezte neki, hogy a fölényeskedés nem fog sokra vezetni.

- Sok közös ismerősünk van ebben az épületben.– jelentette ki dacosan. – Kire gondolsz név szerint. mert egyesekről én se tudok valami sokat.

- Ő róla, te tudsz majdnem a legtöbbet. Név szerint… – tétován a lányra nézett, aki lassan észbekapott és megmondta a nevét, majd a padlóra leülve vidáman nézte a jelenetet, mintha színházban, vagy moziban ülne. Így olyan látványt nyújtott, mint ha egy gondtalan tizenéves lenne, aki a barátaival lóg minden délután, és néha élvezi, ha mások kellemetlen helyzetein nevethet. Egyszóval átlagosnak tűnt. Nem volt így benne semmi feszültség, sem gyűlölet, sem bosszúvágy. Csak a valódi énje ült ott és ez elbűvölte az asszonyt. Az elmúlt egy-két napban mindenhogy látta csak épp így nem. Jó érzés volt számára megtudni, hogy ennek a kis méregzsáknak ilyen oldala is van.

- Név szerint… ? – sürgette Diana a gondolataiba mélyedt asszonyt.

- Név szerint Fluer… – a lány által várt hatás nem maradt el: a távolba meredő, kikerekedett szemek, a kitágult pupilla és a sápadt, félelemmel teli arc.

- Fluer már pár hónapja halott… az anyukája is meghalt előtte nem sokkal… rákban. Úgy gondoljuk, hogy a… bánatába halt bele szegény… De tőle nem tudhat…

- Egy szavát se hidd el! Az aljas vén szipirtyó az oka mindennek! – a lány szemei egyszerre tükrözték a kimondhatatlan dühét és a fájdalmat, ami apró könnycseppek formájában mutatkozott először a szemében, majd szép lassan az egész arcát beborított. Végül felállt és az ablakhoz sétált, és ezúttal a külső párkányra ült ki. A lába a semmibe lógott. Az asszony visszapillantott Dianára aki értetlenül nézte őt. Mire visszanézett az ablak felé a lány már nem volt ott. Ijedten állt fel, és futott az ablakhoz. Amikor kinézett rajta egyből meglátta a lányt, aki magába fordulva a hintához sétált majd beleült és hintázni kezdett, nem kis ijedtséget keltve ezzel a hinta körül tartózkodó gyerekek között.

- Nem mondasz igazat. – Fordult vissza Diana felé, aki meglepettségét rosszul álcázva nézett vissza rá.

- Mond el az igazat, kérlek. Úgy érzem segítenem kell ennek a lánynak. Nagyon furcsa, de kedves és szerintem a lelke mélyén még vérbeli gyerek…

- Ne folytasd… meg fog ijedni és elmegy. Neki én már nem élek… mert hogy igazából tényleg nem is élek.. – itt elgondolkozott, majd az asszony döbbent arcát látva gyorsan visszaforgatta a fejét Diana felé, ami így elég robotos hatást keltett.

- Fluer meghalt, nem értem miről beszélsz.. – Az asszony még mindig bambán nézett maga elé, majd mikor Diana kicsit megrázta magához tért, de nem tudott mit mondani. A mellette álló lány nem él mégis ott van. Senki más nem látja, csak ős és az Őrült…

- Mi vagy te? – Diana már épp készült válaszolni, hogy mégis mi lenne, de akkor észrevette, hogy nem rá néz a vele szemben ülő kollégája. A lány szótlanul állt az asszony előtt. Dühös volt, meg akarta valósítani tervét, de kezdett kirajzolódni bene, hogy ezzel könnyen tönkre teheti az asszonyt, aki hisztérikus kitörései ellenére is felkereste. Hónapok óta nem volt társasága, és ez az asszony sem betegként kezelte…

- Elég, ha azt mondom, hogy nem itt lenne a helyem… hanem odafönt? – Az asszony nem tudott, hogy reagálni. Elállt a lélegzete, és úgy érezte kicsi ez a szoba. De tudta: „nem mehet el. Most kell tisztáznia a lány múltját Dianával, különben…különben… ” itt megállt gondolat menetében. Semmi nem volt ami kötelezte, hogy segítsen ellek a lánynak, mégis azt érezte nem hagyhatja magára, és ha meg is tenné, akkor is összefutna vele úton-útfélen. Így lassan visszafordult Diana felé, és újból kezdte a faggatást.

- Tehát. Fluer meghalt. Ezt megértettem. De hogyan? Nem hiszem, hogy valaki bele tudna halni a bánatába… talán bele tudna, de kétlem, hogy ez lett volna a halála oka. – Látta Diana tiltakozását és tudta, hogy ez nem elég, hogy kihúzza belőle az igazat, újabb hazugságokat találna ki hírtelen – Különben nem titkolnátok ennyire… – Ez a kiegészítés megtette a hatását. Diana leblokkolt. Nem tudott mit mentségül felhozni a titkolózásra, amit az elmúlt pár napban elég feltűnően csináltak.

- Nem hiszem… hogy jogomban állna ezt megosztani egy… újonccal. Aki ráadásul képzelődik egy meghalt… betegünkkel.

- A körülmények lényegtelenek. Arra vagyok kíváncsi mi történt, és hogy kifelelős a lány haláláért! Mert ha valamiért titkolni kell a halálát az az hogy gyilkosság volt… – A nevelő érezte ahogy átjárja a gyűlölet. Elég volt csak rá gondolnia, hogy egy gyereket megölnek… – „milyen ember az ilyen?” – gondolta – Tehát… mesélje el hogy mi történt…

***

- Az a lány… és az anyja veszettül őrültek voltak. A lány még elviselhető volt, de ő is felülmúlta a többi betegünket. A nevelők nem tudták kezelni. Hiába zártuk be a sötét szobába, vagy a gumiszobába… nem hatott. Nem tanulta meg, hogy bizonyos dolgokat nem csinálhat meg… Az anyjának meg végleg elment az esze… a gyógyszereket méregnek gondolta, csak úgy mint az összes többi ételt vagy italt… még a lányát sem ismerte fel mindig, és képzeletbeli szörnyeket emlegetett akik éjszakánként látogatták meg. Rémisztőek voltak az éjszakai sikolyai… senki nem bírta…

Aztán egy nap úgy gondoltuk jobban tesszük, ha elaltatjuk és hagyjuk, hogy elhagyja ezt a világot a szenvedéseivel együtt… Kezdetben én is támogattam… Csak később tudtam meg, hogy Mrs. Grindenbalt… – Diana itt megállt egy pillanatra látva, hogy az asszonynak semmit nem mond a név – az idős nevelő, akivel rendszerint összetűzésbe kerül, az anya pénzére pályázik. Tudja Mrs. Grindenbalt lánya volt, és a kislány pedig az unokája. Nem szerette őket, mert piszkosul sikeres és gazdag család voltak. Azt mondják, hogy az asszony beleőrült a munkájába, mások szerint megmérgezték őket valaki a konkurenciából… a lényeg az, hogy Mrs. Grindenbalt úgy intézte, hogy ide kerüljenek, és kezdettől fogva csak rontott a helyzetükön. Nekünk persze megmagyarázta, hogy mit mért csinál, és hittünk neki, hiszen a lányáról volt szó… Naivak voltunk, hogy nem láttuk át, és azóta sem engedi, hogy bárkinek elmondjuk, mert az az állásunkba, és talán az életünkbe is kerülne…

Tehát folyamatosan rontott az állapotukon, és mikor rájöttünk mit tervez már késő volt. Az egyik ellenőrzése során egyedül ment be a lánya szobájába. Nem vette észre, hogy ott az unokája is.. valójában őt nem akarta bántani, hiszen ha megkapja a lánya pénzét, még gyámsága alá is vehetné a kislányt, aki után plusz pénzt kaphatna… – Itt megállt, szünetet tartott. Tudta, hogy a történet egyetlen részletét sem oszthatná meg senkivel, de jól esett kibeszélnie magából, azt ami nyomasztja… ami hónapok óta nyomja a lelkét. – Igen. Kapzsi az öreg lány… De végül a lányt is el kellett intéznie, mivel szemtanúja volt a történteknek, és akármennyire is bolond.. hittek volna neki.. hiszen valóban megfelelő indítéka volt Mrs. Grindenbaltnak a lánya meggyilkolásához…

- Értem.. értem.. – de mit csinált velük?  – Az asszony tátott szájjal halhatta a történetet, és közben lopva a lányra nézett, aki könnyes szemmel emlékezett vissza a történtekre… Ez meggyőzte a történet igazáról..

- Nem tudjuk.. Nem voltak nyomok a holttesten, ami gyilkosságra utalt volna. Sőt mi több… mérget se találtak a szervezetükben… bár persze ez a vizsgálat könnyen kijátszható, hiszen tagja volt azoknak kik a mérget keresték a testben… ha valóban megmérgezte a boncolás során el is tudta tűntetni a nyomokat…

- És eszükbe se jutott feljelenteni? Vagy csak próbát tenni, hogy megkapja a megérdemelt büntetését?

- Mért mit tehettünk volna? Öljük meg mi őt? – Mondatai közben lenéző tekintetet vetett az asszonyra, aki kicsit magába szállt – Akkor mi se lennénk jobbak, és többek nála…

- Fluer… mit szeretnél… mit tegyek? – Diana elképedt tekintettel követte a kollégája pillantását… továbbra sem látott semmit… és továbbra sem hitt abban, hogy Fluer valóban itt lenne velük. Elvégre halott…

- A nagymamám… nem ölhetjük meg… De múltkor láttam aput az utcán… nincs semmije. – Szemeit megtörölte, és újra felizzott benne a düh. – Viszont tudom, hogy hol van a családunk pénze… de én nem tudom kinyitni a dobozt, és nem tudom elvinni neki a pénzt…

- Azt akarod mondani, hogy raboljam ki a főnökömet? – Diana szeme kerekre tágult a kérdés hallatán. Már teljesen megzavarodott, és a fejét rázva felállt és elindult az ajtó felé.

- Ne menjen el… Ő kelleni fog. Tudja hol van a kulcs… – Fluer az ajtóhoz szaladt de Diana keresztül sétált a lányon.

- Diana… kérlek… maradj még. – Az asszony is felállt az ágyról, és megpróbált egyszerre határozott, és kedves lenni. – El kell még árulnod, hogy Mrs. Grindenbalt hol tartja a széf kulcsát.. mert gondolom, egy széfről van szó…

- Így is túl sokat mondtam… – Megindult újra az ajtó felé… majd megállt és visszafordult. Látszott rajta, hogy erősen rágódik… próbálta meggyőzni magát… de nem tudta eldönteni mit tegyen… felnézett és tekintetével megint a számára nem látható lányt kereste. – De talán ezt még elárulhatom… – Bezárta az ajtót, és beljebb lépett. – a széf a pihenőben van. A két kanapét arrébb kell húzni, és a szőnyeget felemelni. A földbe rejtette. A kulcs pedig végig nálad volt… a lánya szobájának kulcsával lehet kinyitni. Ezért is nem adta ki a szobát. A nevelők sosem nyúltak ahhoz a kulcshoz… féltek a szobától. Az viszont feltűnő lett volna, ha tőled követeli…

 ***

                Az éjszaka nyugodt, és felhőmentes volt, de nagyon hideg. Az ablakokon csak úgy süvített be a szél. Hiába ezek az ablakok már jóval 10 év felett vannak. Az idegosztály épületét teljesen magába vonta a sötétség. A nevelők hazamentek, csak páran maradtak bent éjszakai műszakra, hogy ha a betegeknek problémája van legyen aki segít nekik.

Diana és az „újonc” a délutánt a széf kirabolásának megtervezésével töltötték. Nem kellett sokat ötletelni. Rajtuk kívül csak 3 nevelő maradt bent. Az éjszakát kellemesen eltöltötték a pihenőben a kollégákkal együtt. Ezalatt Fluer felkutatta, hogy hol van az apja. Sokáig kereste. Nem sokkal fél öt előtt ért vissza az idegosztályra. Amikor megjelent a pihenőben a nevelő szíve összeszorult…

„Kezdődik” – gondolta. Majd nagy levegőt véve, ránézett Dianára, aki tudta, hogy elsőként neki kell lépnie. Felállt, majd kisétálva az ajtón azzal az ürüggyel, hogy ellenőrzi a folyosókat kiment. Nem telt el sok idő, amikor a folyosóról kopogó hangot hallottak. Diana érkezett vissza futva.

- A másodikon… a másodikon az egyik betegünk… – Nem fejezte be a mondatot. Remekül eljátszotta a rémültet, így nem kellett semmilyen ürüggyel szolgálnia, hogy mai baja van a betegnek.. Mindenki rögtön felállt és futva követték Dianát, aki az egyik legmesszebbi szobába vezette őket, de persze előtte még „eltévedt” egy emelettel.

- Akkor essünk neki… – Kifújta magát a nevelő, majd nekiállt a kanapékat rendezgetni. Mind a kettőt kitolta a falig, és ezt követően feltekerte a szőnyeget. – Itt nincs semmit! – Nem hitt a szemének. Nem volt ott a széf, de még csak egy árva lyuk sem.

- Ott, a szoba közepén, az egyik parketta lap kijár… emeld fel és ott lesz a széf… – Fluer katonásan mondta, mintha épp parancsot adott volna ki. Az asszony a szoba közepén négykézlábra emelkedett és elkezdte megkocogtatni a parketta lapokat. Sokáig tartott mire megtalálta az üreget… Tudta, hogy Diana sem képes ennyi időre feltartóztatni a nevelőket… Gyorsan felszedte a parketta lapot, és a széf valóban ott volt. Kikotorta a zsebéből a kulcsot és kinyitotta a zárat. a széfben három aktatáska sorakozott fel. Szépen kiemelte őket… majd becsukta a széf ajtaját. Visszarendezte a szobát, és átment a konyhai részbe… Hallotta, hogy a nevelők jönnek visszafelé. A szíve hevesen vert, amikor rátett a kezét az első aktatáskára… lenyomta a gombot, és az aktatáska minden megerőltetés nélkül kinyílt.

Elakadt a lélegzete, amikor meglátta az aktatáska tartalmát. Kötegekben kevertek benne a pénzkupacok, és helyenként még egy egy aranyérme is helyet kapott.

- Fluer… indulhatunk. – Mosolyogva a lányra nézett, akinek csillogott a szeme. Nem a pénz vidította fel, hanem az ami következett. Az asszony megfogta a három aktatáskát, és amikor halotta, hogy a nevelők nagy felháborodás közepette visszaérnek a pihenőbe, kiment a konyhaajtón keresztül a folyosóra, és futva elindult lefelé a lépcsőn, majd ki az ajtón, és végül az utcára.

A nap már fel-felbukkant a horizonton, és némi fényt csempészett az éjszakai város rideg falai közé. Fluer elől ment, és mutatta az utat. Hosszant futottak, keresztül a főúton, majd egy parkon vágtak át.

- Ott! – Mutatott az egyik padra, amin egy kopaszodó harmincas éveiben járó férfi üldögélt kopott kabátban, szakad nadrágban cipő nélkül. Az asszony megállt egy pillanatra és elgondolkozott. Milyen elveszetnek, és kisemmizettnek tűnik az a férfi… és valóban az is. De ki gondolná, hogy alig egy fél éve, még ő volt talán a város egyik leggazdagabb embere… még ha csak a felesége miatt is… – Gyere már! – Fluer hangja most már nem parancsoló volt.. inkább izgatottnak tűnt. – Gyere! Most már mehetek anyuhoz! Már tudom, hogy apu renden lesz… – Átfutott az úton egyenesen apadhoz ahol leült az apja mellé. Nem votl túl nagy a hasonlóság.. egyértelműen nem az apjára hasonlított. De amikor leült az apja mellé mintha elfelejtette volna azt ami gyötörte bent az idegosztályon. Az asszony is érezte, hogy nem tett jót neki sem az a környezet. Amióta ide jött a barátaival sem beszélt… sőt.. szinte senkivel..

„Majd keresek valami új munkát” – Gondolta – „Itt már úgysem tudnék nyugodtan dolgozni..” – Fluer újbóli hívására végül megindult a padon ülő férfi felé, aki észrevette ős és érdeklődve figyelte közeledését. Az arca is megviselt volt, látszott rajta, hogy nem sok jó élmény kapcsolódott az elmúlt pár hónapjához. Elvesztette a családját, és még a házát is. Ennél kisemmizettebb nehezen lehetne…

Az asszony végül odaért. Rámosolygott Fluerre, majd újra a férfira szegezte a tekintetét.

- Uram. Ezt a lánya küldi. – Mosolyogva átnyújtotta az aktatáskákat, majd egy utolsó pillantást vetett Fluerra, mielőtt megfordult és elsétált át a parkon keresztül…